Major Anna 1932. július 25-én született Majer néven Halimbán. A kezdetektől 1959- től 2007-ig a Szabó család folytatásos hangjáték egyetlen és állandó dramaturgja volt. Forgács István, Baróti Géza, Liska Dénes és több más írokkal közel ötven éven át készítette a Szabó családot.
Ahogy egy újságcikkben fogalmaznak bátran hívhatták volna sorozatot Major családnak, mivel Anna mindent tudott, követett a sorozatról. 88 évesen 2021. június 18-án végleg elment közülünk.
Major Annáról az évek alatt a sajtóban kevés cikk  jelent meg. Magáról ritkán beszélt, szeretett inkább a háttérben maradni. De ha a Szabó család került elő, szinte nem lehetett őt leállítani.

Már a Színművészeti Főiskola dramaturg szakán arra készült, hogy hangjátékokat fog készíteni, ám a hangjátékok kora bő tíz évvel a gondolat megszületése után, úgy 1970 körül vált népszerűvé. 1959-ben, lévén még nem volt televízió, s a későbbi szappanoperák dömpingjét sem ismerhette a közönség, a folytatásos rádiójáték újdonság volt.Major Anna fejből mesélte az elmúlt majd ötven év minden szereplőjének nevét, történetét, konfliktusait, például hogy miképpen tűnt el, majd támadt föl évtizedek múltán Balla Tibor zongorista. (Eltűnésekor kórházi osztályokról telefonáltak, hogy csináljanak már valamit, mert nem győznek elég nyugtatót kiosztani.)
Szabóék, a rokonszenves pesti munkáscsalád történetét Liska Dénes találta ki. Az első adást 1959. június harmincadikán sugározták. Meglepő fordulattal indult a cselekmény, hiszen leütötték Szabó bácsit. A hallgatók egy héten át találgathatták: Vajon ki volt a tettes? Mi lesz Szabó nénivel?
A siker szinte borítékolva volt több szempontból is. Először is Szabó bácsit a népszerű színész, Szabó Ernő, 1966-tól Rajz János testesítette meg, míg Szabó néni a közkedvelt Gobbi Hilda volt. S a többi szereplőt is a legnépszerűbb színészek alakították.
Például a legendás közértvezetőt, Péteri urat, az egy hónapja elhunyt Horváth Tivadar játszotta. Újdonságnak számított a sorozat, eredetileg 8-10 adást terveztek de végül 2500 lett belőle.

Gyermekeként szerette a sorozatot, egy 1991-es interjúban így mesél róla:

- Ennyi év alatt az egész stáb külön kis családdá forrott. Nehéz időkben indult A Szabó család, és most sincs másképpen. A lehetőségekhez képest az egyszerű emberek gondjait-bajait szólaltatjuk meg, hogy úgy érezzék a hallgatók: velük is megtörténhetett volna. Elegáns dolog lenne azt mondani harminchárom év után, hogy unom, de mivel hétről hétre készül a felvétel, ez arra késztet engem is, hogy kövessem a politikai, kulturális, sporteseményeket, vagyis benne éljek az életben. Sok visszajelzést kapunk, hogy azért szeretik hallgatni a műsort, mert megmondja az igazat. Mégis sokszor ellentmondásosan kezelik: vállrándítással, gúnyos félmosollyal beszélnek róla. Népszerű, a közönség szereti, az alkotók, a színészek szívesen csinálják, ugyanakkor sokan a művészetet kérik számon. Az elvárással van a baj. Színdarabokhoz, rádiójátékokhoz mérik, ami más műfaj, mélyebb jellemrajzra van lehetősége, egy egész történetre, a kezdettől a katarzison át a lezárásig. A Szabó család viszont egy befejezetlen folyamat, a saját műfajában kell megmérettetnie.
 Elszaladtak az évtizedek a vidéki kislány fölött, aki hatévesen már libapásztorkodott. A bére egy rend ruha volt, amit az augusztusi búcsúban kapott meg. Természetes élet volt ez számára, hiszen édesapja-édesanyja is zokszó nélkül, nehéz fizikai munkát végzett. Ha ráért a gyerek Annácska, olvasott. Mindent elolvasott, ami könyv csak volt a faluban, sőt azt az egy-két újságot is, amit édesapjától mint postakézbesítőtől el tudott csenni. Így jutott a tudomására az a felhívás is, hogy a veszprémi „Bányai Júlia" népi kollégium felvételt hirdet. Tanítója javasolta, s ő is bátorította magamagát. A népi kollégista mozgalom meg anyagilag támogatta. Érettségi után a Színművészeti Főiskolán ösztöndíjasként dramaturgiát tanult. Így lett drámabába, ahogy magát nevezte. Ha visszatért a falujába, az elején furcsálták mivel dramaturg foglalkozásról még a falusiak nem hallottak.
Ma már, ennyi tapasztalattal a háta mögött úgy véli, talán nem kellett volna csak a rádiónak, A Szabó családnak élnie. De kinek volt ideje családot alapítani, ha éjszaka kellett befejezni egy műsort, s másnap hajnalban kezdeni a következőt? - Nem kell azért sajnálni - mondja nyugodt derűvel. Ha időm engedi, kertészkedem. Szeretem a földet. A macska odadörgölőzik a lábamhoz, és van két kutyám is.

Major Anna,  szabó család mellett számtalan más rádiójáték dramaturgja is volt. A kilencvenes évek elején a nagysikerű derűre is derű sorozatot készítője volt, amelyben kis humoros, szatirikus írások, hangjátékok voltak hallhatók.

Baróti Géza író így ír Annáról 1974-ben:
A tizenöt éve tartó beszélgetéseken mindhárman alaposan megismertük Annát és ő minket. Akár kandidátusi értekezést írhatnánk róla ezzel a címmel: „Egy dramaturg lelkivilága munka közben.
Mert voltaképpen másként alig ismerjük. Mindig dolgozunk, mindig tépelődünk. Mindig keresünk valami újat és jobbat. Ebben a munkában félelmetes emlékező tehetségére támaszkodunk. Bátrabban, mint egy archívumra. Annának határozottan archívum-alkata van. Valamelyik szerző kitalál egy vadonatúj fordulatot és nagy büszkén előterjeszti. Anna türelmesen hallgat, azután jön a szemében a villanás és a mosoly:
— Arról elfelejtkeztél szivecském, hogy Ernővel pontosan ez történt 1966 augusztusában?
Az a legrettenetesebb, ha beszélgetés közben váratlanul szívecskémnek szólítja a szerzőt. Ez nála a gorombaság teteje. Ha viszont a keresztnevét használja, akkor nem lehet nagy baj, de ügyelni kell az árnyalatra. Mindhárom szerző keresztnevének második betűje magánhangzó. Ennek a magánhangzónak az el- nyújtására kell figyelni. Erről, mint egy barométerről az időjárást, le lehet olvasni Anna hangulatát.
Egyébként jól megvagyunk egymással, gyakran vitatkozunk, ez azonban merőben fölösleges, mert mindig Annának lesz igaza. És utólag mi is belátjuk, hogy igaza volt, mert a szerző mindig csak a pillanatnyi drámai szituációban gondolkodik, Anna pedig előre és hátra. Keményen tartja a gyeplőt s ha úgy adódik, irgalmatlanul megmondja a magáét.

2012-ben Budapestért kitüntetést kapott.

Pozsgai Zsolt aki a megszűnés előtt írója volt a Szabó családnak, így ír major Annáról:  Gyerekként nagymamám mellett hallgattam falun komolyan a Szabó Családot. A kétezres évek közepén elfogytak az írók, Horváth Péterrel felváltva írtuk, olykor a történetekben egymást is ugratva. Major Anna szigorúan olvasta a forgatókönyveinket. "Zsolt kérem, ez a szereplő nem mondhatja ezt annak a másiknak, mert ők 1968-ban halálosan összevesztek." A vége felé már egyedül írtam. Csodáltam őt. Ez volt a családja. Egész életében. 2500 részen át. Egy virtuális család. Ebben élt, valóságnak fogva fel Szabóékat. 1959-től 2007-ig. Akkor megszüntették a sorozatot, még fél év kellett volna, hogy a világ legtovább futó rádiósorozata lehessen. Ült a már kihalt régi épületben, az állandó stúdió előtt a földön, sírt. Leültem mellé. "Még csak nem is fogadott! Csak el akartam búcsúzni...". 1959-2007. És az akkori elnök kidobatta a titkárnővel. Mit akar?! Ki ez?! A Szabó Családot hazavitte. Haláláig velük élt. Velük beszélgetett. Nevetve mesélte pár éve. "Ülök egyedül, de nem vagyok egyedül. Valamelyik folyton beszélget velem." Nem volt őrült, dehogy, nála kevés okosabb, józanabb nőt ismertem. És most meghalt békében, a kis házikójában a város szélén, halálos ágyánál Bandi, Icu, Laci, Irén, Péter, Csilla, Marci és a többiek- ez az óriási család, amelyet ő nevelt, ő gondozott. A halálhíre is késve érkezett, nem olvastam sehol, hogy a Magyar Rádió /ha lenne még ilyen/ saját halottjának tekintené azt a nőt, aki egész életét ennek az intézménynek áldozta. Legyen szép útja odaát, Anna!

1971-ben KI NYER MA? — Egy rádióműsor múltja, tanulságai és lehetőségei a zenei ismeretterjesztés területén
Kelecsényi László adott közre egy részletes elemzést a műsorról.

A műsor történetéből

1969. március 3-án, hétfőn délben hangzott fel a rádióban először a ma már jól ismert szignál és utána a műsor: Ki nyer ma? - Játék és muzsika tíz percben. Azóta minden délben, szombat és vasárnap kivételével, két izgatott, drukkoló játékos ül le a Hungária, majd most az Astoria kávéház asztalához, hogy a riporter: Czigány György, Zsoldos Péter vagy Boros Anikó vezetésével több-kevesebb sikerrel válaszoljanak a feltett kérdésekre. Ugyanakkor milliók ülnek le otthon a rádiókészülékek mellé, de hallgatjuk a műsort utcán, munkahelyen, villamoson, autóbuszon, sőt - még az iskolában a pad alatt is. A '" Ki nyer ma?" a legnépszerűbb és legjobban fogadott közé tartozik. 1971. február 18-án volt - ünnepélyes keretek között - az 500. adása. A műsor jelenleg /október elején/ túl van már A 650-n is. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de egészen bizonyosan megéri az 1000—es széria számot, s fog tartani mindaddig, amig a szerkesztők biztosítani tudják a műsor frissességet, életszerűségét, mindennapokhoz kötődő zenei aktualitását.

A "Ki nyer mi?" tulajdonképp édestestvére a Zenei Főosztály egy másik ismeretterjesztő-jellegű vetélkedő műsorának, a "Dupla vagy semminek. Ez a műsor 1969. januárjában jelentkezett először, Liszt Ferenc életét és művészetét tűzve ki vetélkedés tárgyául. Azóta még két alkalommal hangzott el ez a játéksorozat: 1969 augusztusában Bartók és Kodály, 1970 júniusában pedig az opera műfajának négy kiemelkedő remeke volt a téma. Ebben a hetenként egy-két alkalommal adásra került műsorban a /korlátozott számú/ résztvevő gárda igen magas színvonalon adott számot tudásáról fenti témákbó1. Így születhetett az az ötlet, hogy ezt a félig játékos, félig komoly műsor típust le lehetne fordítani a mindennapok nyelvére, be lehetne építeni a mindennapi rádióműsor szövetébe. A Magyar Rádió műsorszerkezete éppen az idő tájt gyökeres változásokon ment át. Igy jött létre az új típusa a Déli Krónika és az azt követő tánczeneműsor közé beékelt tízperces mini-vetélkedő.
Ez sikerének egyik titka: a rövidsége.

Tíz perc önmagában véve nem hosszú, idő, a műsor - ahogy azt Czigány György, a sorozat szülőatyja megfogalmazta egy nyilatkozatában -. "állva fogyasztható". Ugyanakkor tíz perc alatt sok mindent lehet csinálni ügyesen felhasználva az időt arra, hogy a hallgatót a zene birodalmában kalauzolva kóstolót adjanak a zeneirodalom bőséges asztaláról.
A "Ki nyer ma?" történetében eddig öt alkalommal volt délutáni vagy esti különkiadás, amely nem 10, hanem legalább 60-80 percig tartott. Ezekben az adásokban is a délihez hasonló oldott és játékos légkörben került sor a vetélkedőre. Itt bebizonyosodott, hogy ez a forma nemcsak tíz, hanem sokkal több percet is képes megtölteni a hallgatók érdeklődésére feltétlenül számító tartalommal. Ugyanilyen nagy sikere van a "Ki nyer mi?" vidéki vendégszerepléseinek is. A nyári idényben a műsor "nyaralni" megy, egy-egy hétre valamelyik vidéki városunkba. Az utóbbi időben pedig már rendszeressé vált, hogy pénteki napokon mindig más és más városból jelentkezik az adás. Nagyon jók ezek a vidéken rendezett műsorok arra, hogy ne csak az éter hullámain keresztül, hanem a személyesség, a jelenlét varázsával is híveket toborozzanak ennek a nemes szórakozásnak és a komoly muzsikának .Meg kell azonban jegyezni, hogy a vidéki műsoroknál néha túlságosan alacsonyra helyezik a mércét, túlságosan leszállítják a feltett kérdések színvonalát.
Szólni kell még a "Játék és muzsika" vendégeiről. Általában hetente egy alkalommal szólalnak meg a műsorban egy-egy kérdés erejéig, írók, művészek, zeneszerzők, táncdalénekesek, akik vállalják a feladatot, hogy népszerűségük felhasználásával segítsék a műsort céljai elérésében. Néhány név közülük: Koncz Zsuzsa, Mándy Iván, Antal Imre, Simon István, Petrovics Emil, Zalatnay Sarolta.

A műsor tartóoszlopai: a feltett kérdések
Egy-egy játék alkalmával öt kérdés hangzik el a zenetörténet különböző fejezeteiből és a különböző műfajokból. A műsor egyik trükkje éppen az ötletesen, frappánsan megfogalmazott kérdés, melynek konkrétsága mellett van olyan célja is, hogy az utána következő zenerészletet bevezesse, hogy felhívja rá a figyelmet, kiemelve azt egy mi egészéből. A kérdések apropója egy-egy zeneszerző, előadóművész, költő születésének, halálának vagy egy zenemű bemutatójának évfordulója. Majdnem minden kérdést zenei illusztráció követ, csak a legritkább esetben fordul elő, hogy zene nélküli, kifejezetten lexikális jellegű kérdést tesznek fel. Az alábbiakban álljon itt egy kis statisztika arról, hogyan oszlanak meg a kérdések az egyes zenetörténeti korok, az egyes évszázadok között.

Azt lelet mondani,hogy a táblázatba foglalt adatok más időszakokra is jellemzőek. Szúrópróbaszerű feljegyzéseim azt igazolják, hogy a kérdések megoszlása /- 5 %/ ezek között a keretek között mozog,/
Milyen következtetések vonhatók le a fenti táblázatból? A kérdések zöme, majdnem a fele a zenetörténet legnépszerűbb és le közérthetőbb korszakához kötődik /Beethoven és a romantika/.
A kérdések túl¬nyomó többsége, egészen pontosan 76% pedig a klasszikus zenét képviseli. A fennmaradó 24% — kinek kevés, kinek sok - a modern, XX. századi szerzőket népszerűsiti. Helyes-e ez az arány? Lehet róla vitatkozni.

A műsor egy másik hibaforrása: a zenetörténeti évfordulók számának végessége. A "Ki nyer ma?" immár harmadik esztendejében jár és nem mindig jut minden napira új kérdés. Vannak évről-évre visszatérő, "visszaköszönő" kérdések. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy egy-egy ilyen kérdés már előre, a zene bejátszása nélkül kitalálható lesz és az igazi zenei műveltség helyett a jó emlékezőtehetség, a lexikális tudás lesz a döntő a játékban. Erről az alábbiakban még szó lesz.
Természetesen ennek a hibalehetőségnek a kivédése játékvezetői, szerkesztői leleményesség kérdése csupán, aminek általában véve dicséretes módon eleget is tesznek. Jó példa erre Zsoldos Péter, aki az egyik idei szeptemberi játéknapon Agatha Christie születésének évfordulója alkalmából egy csokorba gyűjtötte kérdéseiben az egyes operákban előforduló krimi elemeket.

Lexikális tudás vagy zenei műveltség?

Az alcímben jelzett probléma minden szellemi vetélkedő kapcsán felvetődik. Szentgyörgyi Albert professzornak a Fizikai Szemle 1966. májusi számában megjelent cikke óta, amelyben kikelt a lexikális tudást gyarapító, magoltó ismeretszerzés ellen, nagyon sokat vitáznak nálunk erről a kérdésről, különösen a vetélkedő jellegű rádió- és tévéműsorok ürügyén. Hogyan áll ez a probléma a "Ki nyer ma" esetében?
Nézzük először a kérdések ritkább fajtáját: a zeneillusztráció nélkülieket. Ha megkérdezik valakitől, hogy hány zongoraversenyt irt Chopin vagy azt kérik, hogy soroljon fel három Donizetti operát, akkor előfordulhat helyes válasz a kérdezett zene ismerete nélkül is. Ebben az esetben valóban a lexikális-adatszerű tudás győzedelmeskedik, amely nem egyenlő az igazi zenei műveltséggel. Hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyenfajta kérdések csak elenyésző hányadát alkotják az összes kérdésnek.
A kérdések második, nagyobb csoportjánál, melyek mindig zenei illusztrációval járnak együtt, előtérbe kerül a valódi zenei műveltség, hiszen a helyes válaszadás elengedhetetlen feltétele az adott mű előzetes ismerete. A helyes válasz mögött ilyenkor általában egy-egy mű beható ismerete, az aktív tudás fedezete van.
Ebben a műsorban az a jó, hogy mindig egymáséi elválaszthatatlanul jelenik meg a zenetörténeti adat és a hozzátartozó muzsika. Ez a forma biztosítja, hogy a zenei műveltség terjesztője legyen, NE csupán a lexikális tudásé. Ugyanakkor ez a műsor második nagy trükkje, a nagy népszerűség oka, az, hogy mindenki számára ad valamit. A zene barátainak a felismerés és a játék, a zene leendő barátainak pedig az első hallás, a rácsodálkozás örömét. Ezért oly közkedvelt életkorra és foglalkozásra való tekintet nélkül.
Nem lenne ildomos, ha most nem szólnánk azokról, akiken keresztül a műsor a zenét népszerűsíti és akik leglelkesebb hívei ennek a játéknak.

A műsor alanya: a játékos

A játékos ebben a vonatkozásban a zenei ismeretterjesztés köz¬vetítő közege. Rajta keresztül valósul meg a műsor szándéka. Nem mind¬egy tehát, hogy ki az, "aki válaszol".
A résztvevők foglalkozás szerinti megoszlása elég változatos, de bizonyos szempontból egyoldalúságot mutat. A legtöbbjük a nem—dolgozó, eltartott rétegből kerül kisnyugdijas, háztartásbeli, középiskolai tanuló, egyetemi hallgató. Ennek természetesen az is oka, hogy a műsor időpontjában ők érnek rá leginkább jelen lenni az adás színhelyén. Amint azonban a későbbiekben látni fogjuk., a legmagasabb tetszési indexeket is ezektől a csoportoktól kapja a műsor. Ezután a különböző szellemi foglalkozásúak a leggyakoribbak a játékosok között. A sor vé¬gén a fizikai dolgozók állnak, akik csak elvétve vállalkoznak a játékban való részvételre. Az ebből a szempontból figyelemmel kísért elmúlt évben 10-nél is kevesebb volt a számuk. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezek az adatok nem ellenőrizhetőek. Mindenki olyan foglalkozást mond be, amilyent akar. Találkoztam már olyan játékossal is, aki eredeti foglalkozását szégyellve, értelmiségi jellegű munkát vallott be a mikrofon előtt.
Lényegesen kedvezőbb képet mutat a résztvevők életkor szerinti megoszlása. Legtöbben a 14-25 év közötti korcsoportból kerülnek ki. A "Ki nyer ma?" a fiatalok műsora a résztvevők szempontjából. Különösen a nyári iskolai szünidőben. Ez az iskolai zenei nevelés sikerét bizonyítja. A részt vevő fiatalok szeretik és ismerik a zenét. A második helyen az életkor szerinti megoszlásban az idősebb nemzedék, az 55 év feletti réteg, javarészt a nyugdíjasok állnak. Ez a két szélső csoport, a fiatalok és az idősebbek alkotják a játékosok többségét. Ezekhez képest csekély a középnemzedék, /25—55 év/ részvétele a játékban.
A játékosok többsége nyer. Kb. kétharmad— egy harmad az arány a győztesek javára a vesztesekkel szemben. Ez mutatja, hogy valamilyen csekély felkészültséggel minden jelentkező rendelkezik, ha mással nem IS, de a zene szeretetével. A műsornak ezideig sikerült megőriznie játékos jellegét. Ez lélektani szempontból nagyon fontos, mert egy vetélkedőnek sohasem szabad kollokviummá válni. Hogy ez a "Játék és muzsikának mennyire sikérült, annak bizonyítására álljon itt egy résztvevő véleménye. Az egyik adásban egy egyetemista mondta, hogy azért szereti ezt a műsort, mert itt, ellentétben az egyetemmel, nem arra kiváncsiak, hogy mit nem tud a jelentkező, hanem arra, amit tud.
Ennek a fesztelen, könnyed légkörnek megteremtése a kérdező, a játékvezető feladata.
Dicséretükre el kell mondani., hogy mindhárman eleget tesznek ezen feladatuknak. Két oldalról fenyegetheti veszély ezen a téren a most. Az egyik: ha egy túl sokat tudó versenyző személyiségével a műsor és a zene elé tolakszik, a másik: ha egy túl keveset tudó játékos kerül alárendelt helyzetbe akár a játékvezető, akár a jelenlevő közönség hibájából. A "Ki nyer mának ritka kivételektől eltekintve mindig sikerült elkerülnie ezeket a buktatókat.

A közönségről

A "Játék és muzsika" közönsége két részből áll: a rádióhallgatókból és a vetélkedőn jelenlévő közönségből. Természetesen van fluktuáció a két csoport között, de ez a tény a mi szempontunkból elhanyagolható. A "Ki nyer mának, a műsor alkalmi látogatóin kívül van egy kialakult állandó törzsközönsége. Ez tagadhatatlan tény. Előfordult már olyan eset is, hogy budapesti hallgató vidékre is utánament a műsornak. Ez a jelenség, a törzsközönség létezése felvet bizonyos problémákat. Akikért a műsor tulajdonképpen készül: a jelen nem lévő hallgatók milliós tábora.

A felnőtteknél a következőképpen alakult a "Ki nyer mi?" fogadtatása:

Az előbbi adatok az MRT TK panelvizsgálataiból származnak és 1971 első félévének négy műsorhetét képviselik. A táblázat alapján láthatjuk, hogy a műsor a nyugdíjasok és a háztartásbeliek körében a leghallgatottabb. Ennek természetes oka, amit már a játékosokról szóló fejezetben is leszögeztük, hogy a műsor időpontjában ők érnek rá leginkább rádiózni. Ezzel szemben a dolgozó rétegek hallgatottsági százaléka éles kontrasztot mutat. Meglepő még, hogy a fizikai dolgozók csoportjai nagyobb arányban hallgatják a műsort, mint a szellemiek. Megint más a helyzet, ha a tetszési indexek oszlopát nézzük. Ebből az derül ki, hogy a kevesebb szellemi dolgozó hallgató magasabbra osztályozza a műsort, mint a fizikai rétegek. Azt is láthatjuk, hogy a legkedvezőbb fogadtatásra /87,2 pont,/ a nyugdíjasoknál találhatunk. Ugyancsak magas a tetszés a háztartásbeliek között. Ennél a két utóbbi rétegnél a hallgatottság és a kedvező fogadtatás egymással egyenes arányban áll.
Az ifjúsági korcsoportnál /14-20 év/ rendelkezésünkre álló öt műsorhét adatai közül csak egy hét hallgatottsági és tetszési adatait tudtuk figyelembe venni, mivel a június elejéig végzett felmérésekben a középiskolai tanulók rétege hiányosan szerepel.4% alatti hallgatottságnál a tetszésiindex nem vehető figyelembe, s igy a mutatószámok fe¬lénél nem állt megfelelő adat a rendelkezésünkre. /Ennek az a magyarázata, hogy az ipari tanulók és a fizikai dolgozók könnyebben tudják hallgatni a műsort az egész évben, ént a középiskolások. Ahol mégis van adatunk, ott megállapítható, hogy a középiskolások körében magasabb tetszési indexeket ért el a műsor, mint a másik két csoportnál.

Sajtóvélemények

A "Ki nyer ma?" sajtója, annak ellenére, hogy a műsor igen népszerű, meglehetősen szegényes. Hosszabb elemző cikk pedig még nem je¬lent meg róla. Abból a néhányból, ami megjelent, ime egy kis válogatás:
"A rádió komoly zenei műsorait hosszú évek óta csak dicséret illetheti. Bámulatos leleménnyel keresik a tömegekhez vezető utat is, az ismeretterjesztés területén egyre jobb és korszerűbb módszereket valósítanak meg. Utalhatok a déli Játék és muzsikára, az igen magas színvonalú esti vetélkedőkre, a mai zenei közízléssel, zene szociológiával foglakozó sorozataikra, és ki győzné felsorolni a többit." /Petrovics Emil: Féltsük a kultúrát - vagy térj esszük? - Élet és Irodalom, 1970. október 10./
"Csaknem mindenki, aki teheti - korra és zenei közízlésre való tekintet nélkül - bekapcsolja a rádióját a "Ki. nyer ma?" déli műsoránál. A Czigány György által remekül megkomponált mini-vetélkedők zenei ismeretterjesztő missziója felmérhetetlen." /Mágori Erzsébet - Élet és Irodalom, 1970. december 5./

"Eddig hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a zenei műveltség nálunk csak egy szűk kör kiváltsága. Erre a tévhitünkre úgyszólván napról-napra rácáfolnak a rádió zenei versenyei és játékai. Lehetséges, hogy általános műveltségünk "zenétlensége" , amelyről utóbb annyi szó esett, szűnőben lenne?
Ha igen, úgy a rádiónak... nagy része van ebben." /Mágori Erzsébet — Élet ős Irodalom, 1971.március 6./
Cikkünk végére értünk. Még ha szigorúak akarunk lenni, akkor is megállapíthatjuk, hogy a "Játék és muzsika" magas színvonalon tölti be feladatát és mégis nagy tömegekhez szól népszerű formában. Íme a példa az ismeretterjesztés azon módjára, mely nem engedményeket tesz, hanem hallgatóit emeli magához. Egy élő műsor tanulságait és lehetőségeit próbáljuk meg összefoglalni, mely műsor- őszintén reméljük - még sok örömet fog okozni a hallgatók népes és egyre bővülő táborának.
A műsor elmében naponta feltett kérdésére ez egyszer válaszolva: "Ki nyer ma?" - Mindenképpen a hallgató.

Nemcsak Janus, a rómaiak istene volt kétarcú. A Magyar Rádió is az, és most kivételesen nem a színvonal erőteljes hullámzásáról van szó. Inkább arról, mit lehet benne komolyan venni, és min érdemes két pofára röhögni. És ez most nemcsak a közrádió hibája, hanem a közéleté meg a magánéleté: annyi ostoba hírrel, dokumentummal, hazugsággal, idétlenséggel látja el a rádiót, amelyeken akkor is muszáj kínlódva nevetni, ha a halálosan komoly Krónikát hallgatjuk, és akkor is, ha véletlenül egy jól sikerült kabaré kerül az utunkba.
Pontosan ezt vesézi ki a Komolytalan című műsor a Petőfi rádión.
Az évtizedekig nagy sikerrel futó, hihetetlenül érzékeny Embermesék kifordított változata ugyanattól a szerkesztő-műsorvezetőtől, Lengyel Nagy Annától. Itt az emberi történetek, az esendőség másik arca fordul felénk: a torz grimaszba merevedett arc. Amelyik nevet, ha valami oltári hülyeséget hall 1901-ből vagy 1985-ből, de rögtön el is fintorodik, mert fájdalmasan kisszerű az egész. És nagyon emlékeztet 2005-re.
Ez az, ami egyébként nagyon hiányzik a komoly kutatómunkával kiásott dalrészletek, újságkivágások, hirdetések, átverések, reklámok, tudatos és tudatlan bakik közül: a jelen. Csak burkoltan fedezhető fel, mikor ráismerünk valamire, ami mintha tegnap történt volna, nem pedig 30 éve, az „átkosban”.

A Komolytalan akkor lenne teljes, ha nem venné komolyan saját önkényes korlátait, és kikacsintana napjainkra is. Többet érne egy erkölcsnemesítő rádiós jegyzetnél és tíz remekbe szabott rendőrviccnél. Ha mindenből mókát tudunk csinálni, ha egyaránt kinevetjük a szocialista kisembert, a trianonista légóparancsnokot, a szerencsétlen amerikai milliomost, az elveszett japán dzsungelharcost és közben egy kicsit magunkat, akkor tényleg könnyebb az élet. Nem őszintébb, de könnyebb. Ez a Komolytalan missziója, ezért csapong összevissza a múlt században, követhetetlenül és olykor következetlenül is.
Az ironikus, okos és meghökkentő felvezetések, a buja és csiklandós hangú felolvasások szórakoztatnak, és jól fejbe vágnak mindenkit, aki veszi a fáradságot, és a műsorra teker. Sok mindent nem fog érteni. De egy tükör segítségével értékes felfedezéseket tehet az emberi vonások képlékenységéről. Ráncokat és gödröket lát majd ott, ahol nem is sejtett - és vagy kozmetikushoz fordul, vagy tesz az egészre, inkább egy időre a műsor rabjává válik.
Janusról egyébként azt tartották, hogy 365 ujjával rácsimpaszkodott az év összes napjára, a ki- és bejáratok isteneként, minden kezdet uraként pedig jól ismerte a múltat és a jövendőt is. Hát ez az, amit a Komolytalan csinál: ajtót nyit a röhejes múltba, amelyből bármikor szabadon visszatérhetünk.
Csak egy baj van. Itt is ugyanazok az állapotok uralkodnak.

Győrffy Iván cikke, Népszabadság, 2005

A rendszerváltás előtt és az azt követő négy esztendőben vajmi keveset foglalkozott a Magyar Rádió vezetése a körzeti és nemzetiségi stúdiók helyzetével. Energiáját jobbára a Bródy Sándor utcában zajló hatalmi harcok, politikai csatározások kötötték le. Nem csoda, hogy a gombamódra szaporodó helyi és kereskedelmi rádiók közül vidéken több is jelentős lépéselőnyhöz jutott. A modem technika, a folyamatos, egész napos adásidő és az új, napjainkhoz igazodó hangvétel csatát nyert. Eközben viszont a rádiózás hangnemében, módszerében is elszállt az idő a vidéki stúdiók fölött...
Szerencsére a Magyar Rádió jelenlegi vezetése úgy gondolkodik: a nyolcmilliós lakosú vidéket éppen olyan közszolgálati kötelességük ellátni, mint a két-két és fél milliós Budapestet. Az időközben megszületett médiatörvény a Magyar Rádió egyik alaptevékenységeként jelöli meg a körzeti adások sugárzását, egyben kötelezővé teszi a kisebbségnek szóló műsorok készítését.
Merre tart a vidék rádiója? Milyen sors vár a Magyar Rádió körzeti és nemzetiségi szerkesztőségeire? Miben reménykedhet Debrecenben, Győrött, Miskolcon, Nyíregyházán, Szegeden, Szolnokon és Pécsett a 160 rádiós és azok a hallgatók, akik elsősorban a lakhelyük, a környezetük történéseire kíváncsiak?

Műsor hat nyelven

- A legnagyobb gondunk, hogy mindössze három stúdiónk: Debrecen, Szeged és Szolnok tudhat magáénak önálló frekvenciát - mondja Merza Jenő, a Körzeti és Nemzetiségi Adások Főszerkesztőségének vezetője. - Ezek közül az első kettő nyugati URH-sávon sugároz. Ok az igazán szerencsések, hiszen a Danubius rádió helyén foghatók. A szolnokiak műsorai viszont egy kis teljesítményű középhullámú adó segítségével hallhatók. Az összes többi szerkesztőség a Kossuth, Ám ez is édeskevés ahhoz, hogy a sok helyütt napi 12 órán át műsort sugárzó kereskedelmi adókkal felvehessék a versenyt.
- Alapvető, hogy valamennyi vidéki stúdió önálló nyugati frekvenciához jusson, az adások pedig egységesen közszolgálatiak legyenek. Ha ezek teljesülnek, akkor nincs akadálya az egész napos adásnak. A verseny elkerülhetetlen.

A Magyar Rádió Szegedi Körzeti és Nemzetiségi Szerkesztősége 33 fős csapatot mondhat magáénak. Magyar, szlovák és román nyelven egyaránt megszólalnak. Vágási Kálmán szerkesztőségvezető szerint Szegeden van mire alapozni, a Gallup-adatok önmagukért beszélnek.
- A legutóbbi közvélemény-kutatás eredménye még minket is meglepett: műsoraink hallgatottsága eléri a 25-35 százalékot.

A megkérdezettek sem a Kossuth, sem a Petőfi adó műsoraira nem kíváncsiak, amikor a szegedi rádió szól. Egyelőre nem kell tartanunk a kis helyi adóktól sem.
Az egyik legfelkészültebb vidéki rádiós újságíró Tóth Judit. A debreceni körzeti stúdió csinos szerkesztő-riportere szegedi kollégájához hasonlóan a tömegkommunikációs intézetek felméréseire hivatkozik, amelyek egyértelműen bizonyítják: a regionális rádiókra igényt tart a hallgató!
- Az objektív, hiteles tájékoztatást a körzeti stúdiók nyújthatják vidéken - ellentétben az önkormányzati rádiókkal, amelyek sokszor a képviselő-testület szájaíze szerint szólnak az emberekhez. Debrecen száz kilométeres körzetben sugároz, napi három óra közszolgálati és ugyanennyi kereskedelmi műsort. A kísérleti adást követően a hallgatók úgy nyilatkoztak, hogy szívesen vennék, ha egész nap szólna a rádiónk. Persze a műsoridő megduplázása a jelenlegi munkatársi létszámmal nehezen képzelhető el.

Szalay Antal, a Győri Körzeti és Nemzetiségi Stúdió vezetője a legfőbb gondot abban látja, hogy a Magyar Rádiónak nincs tulajdonosa. Ő nem tart a régióban már népszerű helyi stúdióktól.
— A kereskedelmi rádió elsősorban a butikban, a presszóban, az autóban szól, és egészen más hallgatói réteget vonz, mint a regionális szerkesztőségeké. Nem tekinthető tehát családi rádiónak. Ennek ellenére elkerülhetetlen a szakmai verseny. A saját példánknál maradva, szerkesztőségünk munkatársai szakmailag felkészültebbek, mint a helyi BMC rádiónál dolgozó kollégák. Biztos vagyok benne, hogy visszahódítjuk a hallgatókat, ha hozzájuk hasonlóan napi 10-12 órában saját frekvenciához jutunk.

Felkavart állóvíz

A Magyar Rádió alelnöke, Simkó János még a médiatörvény megszületése előtt határozottan kijelentette: „Ha a törvény nem írja elő közszolgálati kötelezettségként, hogy a rádiónak legyenek vidéki stúdióját, mi akkor sem kívánunk lemondani róluk. Sőt fejleszteni szándékozunk őket!” A vidéki rádiózás első számú patrónusa, aki útjára indította a Magyarországról jövök című, ma is nagy sikerű magazint, „visszacserkészte” az adásokba a rádió klasszikus műfaját, a riportot. Vitathatatlanul felkavarta az állóvizet. Javaslatára például összehívták a vidéken dolgozó munkatársakat, hogy meghallgassák a véleményüket. Az adófőszerkesztőkkel megvívott harcot követően jelentős béremelésre is sor került a körzeti stúdiókban. Sőt a szükségesnek vélt személycseréktől sem riadt vissza a vezetés.

- Nyugat-Európában abszolút reneszánszát éli a regionális közrádiózás — állítja Simkó János. - Ennek a magyar vidéken is így kell lennie! Sajnos, az ötvenes évek végén nem szakmai, hanem politikai, katonai szempontok alapján hozták létre e stúdiókat. így nem „fedik le” teljes mértékben az országot, de jelentőségükhöz nem férhet kétség. Feltéve, ha élni is tudnak a lehetőséggel.A vidéki bázisok életben tartása, fejlesztése pénzbe kerül. Futja rá a központi kasszából?
- A stúdióknak a közrádióhoz hasonlóan kell működniük, tehát alapvetően előfizetési díjakból és reklámbevételekből. A korszerű nyugati normás frekvencián történő sugárzás egyébként olcsóbb, mint az energiafaló középhullámon. Ilyen készlettel rendelkezik is az ország. Korszerű műsorszervezéssel, korszerű helyi műsorstruktúrával nem okozhat gondot például a napi 12 órás adás elkészítése sem.

A Magyar Rádiónak felbecsülhetetlen értékű archívuma is van, ám az ismétlési rendszer nincs igazán „kitalálva”. Mi a vidéki stúdiók önállóságát kívánjuk szorgalmazni. Azt, hogy a tevékenységüket főosztály-vezetői szintű, saját munkáltatói és gazdálkodási jogkörrel rendelkező kollégák irányítsák. Tehát ne Budapesten, a Körzeti és Nemzetiségi Adások Főszerkesztőségén dőljön el, hogy mire fordítja a pénzét például a pécsi vagy a győri stúdió.A közeljövőben kiderül, hogy sikerül-e a körzeti és nemzetiségi stúdiók megreformálása. Jó lenne, ha a Magyar Rádió vezetőin kívül mások sem felednék, hogy ezek a szerkesztőségek nemzeti kultúránk egy szeletét is képezik.

Pálfalvi Gábor

Szabad Föld 1996

Idén lesz 70 éve, hogy a Móra Kiadó mesekönyvei, verseskötetei, ifjúsági regényei és ismeretterjesztő kiadványai részei a gyermekes családok mindennapjainak. A kerek évforduló alkalmából a kiadó több különleges kiadványt jelentet meg, elsőként A Pál utcai fiúk hangoskönyv változatát, Vecsei H. Miklós tolmácsolásában.

Molnár Ferenc az UNESCO Index Translationum adatai szerint a 4. legtöbb nyelvre lefordított magyar szerző, művei jelenleg 132 nyelven elérhetőek. Legnépszerűbb könyvét, A Pál utcai fiúkat, napjainkig közel 40 nyelvre fordították le, hazánkban kötelező olvasmány, több országban ma is ajánlott irodalom az iskolákban.

Egy hazai felmérés szerint az Egri csillagok után ez a legkedveltebb magyar szépirodalmi regény. Sikerének titka a különösen változatos írói eszköztárban rejlik, és abban, hogy minden valóságos benne: a helyszín, a nyelvezet, a felnőtt-gyerek konfliktusok teljesen életszerűek, a szereplők személyisége kimunkált, a cselekmény vonalvezetése drámai, mindvégig izgalmas.

Molnár olyan örök érvényű értékeket vonultat fel, mint a barátság, együttérzés, önkritika, felelősségérzet, szolidaritás, becsület, tisztelet, megbocsátás, jellemesség, bátorság, hazaszeretet, hatalomvágy legyőzése.

A Pál utcai fiúk a Móra történetének egyik legtöbb kiadást megért műve, jelenleg az 58. kiadásnál tart. Egy olyan kiemelt jelentőségű könyv, melynek üzenete a 21. századi ember számára is aktuális.

A Pál utcai fiúk hangoskönyvváltozata a szerző születésének 142. évfordulóján jelent meg, melyet a Vígszínház 4. éve telt házzal futó darabjának Nemecseke, Vecsei H. Miklós olvas fel.

Valami történt, amiről eddig senki nem beszélt a Dankó rádióban. A rádió egyik leghallgatottabb műsora a Nagy Ibolya által hét évig hallható műsora a Túl az Óperencián műsora tűnik el napokon belül. A hivatalos Facebook oldalon csak egy szűkre szabott közleményben tájékoztatják a hallgatókat a megszűnésről:

Kedves Dankó Hallgatók, BÚCSÚZOM.
Itt is szeretném megköszönni Önöknek hogy velem töltötték ezt a 7 évet..... és hogy ennyi szeretetet és támogató, lelkesítő szavakat, leveleket kaptam én magam, és általam a műfaj is..... Jó ezt tudni, mert erősíti az emberben a hitet...De minden befejezés, egy újnak kezdete is egyben. Lehet, hogy eztán már engem is fognak kérdezni? :) :)
Még 2 hétig szól a Túl az Óperencián egy kivezető sávban, hajnali 5 és 6 között. Viszont látásra, viszont hallásra!

Valószínűleg valamilyen váratlan dolog lehet a megszűnés hátterében, mivel a Médiaklikk oldalán lévő műsorújságban még január közepén is kilenc órai kezdéssel szerepel a műsor. De az ottani műsorújság  tartalmát az RTV részletes megszűnése óta kár is minősíteni. Sajnos az aktuális rádió-műsorújság rendszeres aktualizálása senkit nem érdekel az MTVA-nál.

A Facebook bejegyzések szerint is sokan csak a Túl az Óperencia miatt kapcsoltak a Dankó rádióra. Ez a műsor volt az utolsó ami színvonalasan válogatott a rádió operett archívumából és mindig érdekes vendégeket hívott a hét minden napjára.

Nagy Ibolya műsorán hallható volt, hogy mindig igyekezett felkészülni az adott vendég életéről, pályájáról és nem kis munka lehetett előbányászni azokat a ritkaságokat semelyik elhangzottak a műsorban. Ahogy a kommentek is fogalmaztak, nehéz lesz ezt a műsort pótolnia a Dankó Rádiónak. Nagy Ibolya, köszönjük ezt az elmúlt hét évet és közel 2500 adást a hallgatók nevében!

Az egyik kommentre a rádió és Nagy Ibolya annyit reagált, hogy bár szerintük nem szűnik meg  a műsor csak átkerül hajnal 5 és hat közé de azok csak ismétlések lesznek.
Mivel új műsor nem készül ezért játszhatunk a szavakkal de a lényeg a műsor megszűnik...

A Népszabadság 1985. márciusi számában jelent meg egy cikk olyanról ami ma már nincs. Az akkori közmédia több üzletet tartott fenn a tévé és rádió előfizetőknek, ahol többek között ápolták a közönségkapcsolatokat. Bemutatkozik az RTV kereskedelmi igazgatósága.

A hallgatók, nézők ritkán kerülnek közelebbi kapcsolatba a rádióval, televízióval, bár naponta használják, hallgatják információikat, nézik műsoraikat, a „doboz” megszokott helyet foglal el életükben. Természetesen véleményük is van a látottakról, hallottakról, sőt olykor szívesen bele is szólnának a műsorkészítésbe, -szerkesztésbe, vagy éppen segítséget kérnek tőlük a műsorok szerkesztői. Az utóbbi években sok olyan műsor is készült, amelynek alkotói szívesen veszik, sőt várják a közönség véleményét. De a műsorok készítőinek gyakran nincs lehetőségük arra, hogy a kéréseknek eleget tegyenek vagy éppen csak meghallgassák a közönség véleményét. Nem is mindenki tudja azt, hogy műsor- vagy egyéb ügyekben hova fordulhat. Egyrészt ezért hozták létre 1968-ban a közönségszolgálati irodát, amely az RTV kereskedelmi igazgatóságának egyik osztálya. A lakossági szolgáltatás mellett az igazgatóság mind nagyobb mértékben üzleti tevékenységet is folytat, mert nemcsak az egyének, hanem a vállalatok, intézmények is mind jobban igényelték munkájukat. Itt készítik és szerkesztik a rádióban és televízióban hallható, látható reklámok nagy részét. Reklám- ügynökséggé is váltak.
— Munkánk négyötöde ma már a reklámkészítés — mondja dr. Varga György, az igazgatóság vezetője. — Gyártunk és szervezünk úgynevezett szponzor műsorokat is, mint például a Főzőcske, a Felkínálom, amelyek szintén hasznot hoznak. Szolgáltatásaink a rádió és a televízió meglévő kapacitására támaszkodnak, azt igyekszünk kihasználni.

A reklám is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyekhez sokan úgy gondolják, hogy értenek, legalábbis biztosan meg tudják állapítani, melyik reklám a hatásos, melyik nem. Pedig ezt gyakran még a szakemberek sem tudják megmondani, s különben is, nemcsak a reklám minőségétől függ a siker. A nézők többsége többnyire külön műsorként értékeli a reklámot, eldönti, tetszik-e vagy sem, de egyáltalán nem biztos, hogy másnap rohan megvásárolni a hirdetett árut. A reklámnak elég sok követelménynek kell megfelelnie.
— A jó reklám — mondja dr. Pócsik Ilona főosztályvezető — egyaránt szolgálja a népgazdaság, a hirdető vállalat és a lakosság érdekeit, sőt önálló műsorként is meg kell állnia a helyét.
Akár megállja a helyét, akár nem, készítése, forgalmazása jó üzlet. Bár például a televízióműsorban legfeljebb három százalék lehet a reklám, milliókat jövedelmez, és előállítása ehhez képest nem kerül sokba. Egy perc tévéreklám díja akár a 26 ezer forintot is elérheti. A betűreklám gyártási költsége csupán néhány ezer forint, a filmek természetesen drágábbak.
— A közönséget joggal bosszantja, ha olyan árut reklámoznak, amely az üzletben nem kapható. Ezért mi etikai kérdésnek is tartjuk, hogy ezt megakadályozzuk — közli Győri Sándor, a rádióreklámok főszerkesztője, és sorolja azokat az eseteket, amikor leállították ilyen reklámok sugárzását.
A reklám, a hirdetés már bizonyos árubőséget, sőt választékot is feltételez. Azt a reklám készítői sem szeretik, akárcsak a nézők — bár ők többet tehetnek ellene —, ha a gyártó cég főként magát népszerűsíti, a kínált áru pedig a háttérbe szorul. Erre ugyan mind kevesebb a példa, de azért jócskán előfordul még. Bár szaporodnak a különféle márkanevek, de változatlanul sok még az olyan akció, amellyel a gyártó vagy forgalmazó a nyakán maradt árucikkeket akarja elsózni. Időnként erre is szükség van, a felesleges készletek csökkentése egyaránt érdeke a népgazdaságnak, a hirdető vállalatnak, s számottevő ármérséklés esetén többnyire a vásárló is jól jár. A reklám tükrében képet kapunk a magyar gazdaságról, a fogyasztói szokásokról is. Milyen ez a kép?
Elég változatos. A nercbunda — bár árát nem közlik — éppen úgy belefér, mint a tej, s a legjobbnak tartott tévéreklámok között (melyekre a közelmúltban szavazni is lehetett, tehát műsorként, kisfilmként értékelhették őket) helyet kapott három-négy kozmetikai produkció is. Míg például gyermekcipőket vagy személygépkocsit ezekben a filmekben nem hirdettek. Tény, hogy az utóbbi években sokat javult a reklámok minősége, ötletesebbek, de jórészt ugyanazok ismétlődnek. A hirdetők bizonyára képesek eldönteni, megéri-e nekik ez a kiadás. Helyes az a gyakorlat is, hogy a reklámokat elkülönítik a többi műsortól.
Sajnos a betűreklámban roppant gyakoriak a helyesírási hibák, a magyartalan kifejezések. Talán a hirdetők ragaszkodnak az általuk elkészített szövegekhez, azonban meggondolandó, hogy ezek a reklámok érnek-e, használnak-e annyit, hogy érdemes miattuk kerékbe törni a magyar nyelvet. A sokmilliónyi néző anyanyelvi kultúráját itt sem kellene rongálni, s a közönség jobban járna, ha csak szép, értelmes, a helyesírási szabályoknak megfelelő szövegeket olvasna.
A kereskedelmi reklámnál sokkal kevésbé kecsegtet sikerrel az a reklám, amely életmódot, viselkedést vagy a takarékosságot akarja népszerűsíteni. (Hatástalan lehet az egyébként szellemes western tüsszentős reklám, ha nem lehet papírzsebkendőt kapni.) A kulturális reklámok — amelyeket általában tájékoztatóknak neveznek, a díjuk is alacsonyabb — már jobban felvehetik a versenyt a kereskedelmi reklámmal, bár egyelőre sokkal kevesebb van belőlük, és szürkébbek is azoknál.
— A kulturális értékek népszerűsítésekor nem üzleti célok vezetnek bennünket — mondja dr. Varga György. — Mint ahogy feladatunknak tartjuk a lakossági szolgáltatásokat is, a Közönségszolgálat tájékoztatója segítségével információkat adunk a műsorokról. A közönség már régóta ismeri az Október 6. utcai irodánkat s a közelmúltban ismét megnyílt József körúti hangstúdiót. Hamarosan még többen megismerkedhetnek majd a Lenin körút 30. alatti videó-tanácsadó irodánkkal is.
Igyekszünk előrelépni a videó fronton is, 30—40 műsor felvételei már folynak, és az idén több mint százféle műsoros kazettát forgalmazunk.
Ez már most is hiányzik, mert jelenleg a hangstúdióban szegényes a választék. Itt zenekaroknak, szólistáknak készítenek hangfelvételeket, és mint Szabó Sándortól megtudom, videomásolást is vállalnak, egyébként itt készülnek a rádióreklámok is.
A közönség ügyes-bajos dolgaival, kéréseivel, tájékoztatásával az Október 6. utcai irodában foglalkoznak. Itt árusítják azokat a könyveket, hanglemezeket is, amelyeket az MRT, a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadóval, illetve a Hanglemezgyártó Vállalattal közösen készített. Kaphatók itt mese- és ismeretterjesztő kiadványok éppen úgy, mint a népszerű BASIC-tanfolyam tankönyve és a nyelvtanulásra használható seregnyi hangszalag. Nagy lehetőségek rejlenek még a kiadói tevékenységben, s azoknak a szolgáltatásoknak a bővítésében, amelyeket jó pénzért el lehet adni. Tervezik ezek bővítését, bár a vállalkozásoknak még nincsenek igazán kitaposott útjai.
— A legkülönfélébb igényekkel fordulnak hozzánk — mondja Török György irodavezető, miközben sűrűn megszakad beszélgetésünk az érdeklődők telefonhívásai miatt. — Sok levelet is kapunk.
— Gyakran olyan kéréseknek igyekszünk eleget tenni — teszi hozzá Csáki Gyöngyi, a közönségszolgálati iroda munkatársa —, amelyek azt mutatják, hogy sokan nem tudják, egy-egy ügyben hova is forduljanak. Kérésüket vagy teljesítjük, vagy továbbítjuk a megfelelő helyre. Sokszor azok is felkeresnek bennünket, akik saját ügyükben az utánajárást így akarják megspórolni. Egyik érdekes esetünk volt például, amikor malomkövet szereztünk.
— Legfontosabb feladatunk, hogy közelebb hozzuk a műsorkészítőket és a közönséget — folytatja Török György. — Ezért szerveztünk közönségtalálkozókat, ankétokat, s gyakran ellátogatunk kollégiumokba, munkásszállásokra. Hozzánk fordulnak azok a nézők és hallgatók is, akik a közönség soraiban szeretnének részt venni valamelyik produkcióban. Ezekre a műsorokra jegyeket adunk el, meghívókat küldünk.
Az RTV kereskedelmi igazgatóságának munkája szerteágazó, sok mindenre kiterjed, üzlet is, szolgáltatás is. Ha e kettőt a jövőben jobban összekötik és kihasználják, sok olyan speciális szolgáltatást nyújthatnak, amelyekre csak ők képesek, s amelyekkel a közönség is jól jár majd.

Takács András István

Bárdos Pál író, dramaturg, a Rádiószínház munkatársa betöltve hatvanadik életévét, tavaly január 1-je óta nyugdíjas. Rádiós életműve legsikeresebb darabjainak ismétlésével köszöntik szerkesztőség munkatársai a Rádiószínháznál és az Irodalmi szerkesztőségben. Legújabb műve: Ki az az Emília? A közelgő bemutató apropóján beszélgettem vele.

- Hogyan lett a makói kisfiúból szép-író?
- Erre csak akkor válaszolhatok, ha tényleg író vagyok...
Semmi nem predesztinált erre, én vagyok az első a családomban, aki egyetemet végzett. Általános iskolás koromban kiderült, hogy nem vagyok jó másból, csak humán tárgyakból. Egy ponton úgy döntöttem, hogy író szeretnék lenni, és akkor elkezdtem mindenféléket írni: háromfelvonásos színműveket például Shakespeare nyomán... Volt egy nagyon jó magyartanárom, aki komolyan vette próbálkozásaimat - úgy hívták, hogy Somfai László és ezzel elkapatott.
Azt az illúziót keltette bennem, hogy az, amit csinálok, valamiképpen érdekes. Később már nem lehetett abbahagyni.

- Valóban írtam egy rakás könyvet, és utólag mindenki úgy tesz, mintha sikeresek lettek volna.
Ezek bukott könyvek... A jobbakról is alig jelentek meg kritikák, így utólag ezt már nem tudom megállapítani.
- Az, hogy az antikváriumok polcairól nem csorognak le a Bárdos-kötetek, talán azt jelenti, hogy olvasóid, akik annak idején megvették, nem akarnak megszabadulni tőlük, szeretik őket.
- Vagy azt, hogy kis példányszámban jelentek meg.
- Huszonnégy esztendőt töltöttél a Rádiószínháznál. Nem tudathasadásos állapot az, hogy íróként kerülsz egy dramaturgiára, ahol az a dolgod, hogy más íróknak adjál tanácsot, hogyan írjanak?
- Bizony az. De egy még rosszabb állapotból jöttem ide: korábban egyetemen tanítottam, ahol joggal várták volna el azt; hogy az ember tudományos munkát is végezzen a tanítás mellett. Tanítani, tudományos munkát végezni és regényeket is írni egyszerre már nem bírtam.
Egyébként is menekülnöm kellett Szegedről, s úgy döntöttem, nem maradok az egyetemi oktatói pályán.
Ekkor találtam ki magamnak - pontosabban Karinthy Cini tanácsolta azt - hogy dramaturgi munkát keressek magamnak. Hát így kerültem ide.

- A korai Shakespeare-mimikrik már azt jelezhették, hogy eredendően vonzódtál a műfajhoz. Mi csábított végül is a színpadi írásra?
- Az ötvenes években Szegeden egy csodálatos színház volt. Akkor persze, nem tudtuk, mennyire jó, így utólag tudom csak. Nagyszerű prózai együttese és nagyszerű operaegyüttese volt. Egész kamaszkorom csodás színházi élmények között telt el. Ahogy író lettem, gondoltam, én is kipróbálom, milyen az, ha az embernek színészek játsszák el a szövegét. Írtam ’71-ben egy háromfelvonásos darabot, amelyet ’72-ben be is mutatott a Szegedi Nemzeti Színház.
Operettsiker volt, helyi méretekben: nagyszámú előadása ment, telt házakkal.
- Hogyan lett belőled hangjátékszerző?
- Még a hetvenes évek elején írtam egy hangjátékot, amelyben apám háborús halálát írtam meg. Egy recenzióban azt írták róla, hogy „sztereotantekercs”. Ezt annyira zokon vettem, hogy ezután több mint egy évtizedig nem írtam hangjátékot.

- Tehát ez volt az oka a hosszú hallgatásnak.
- Nem csak ez. Itt dolgoztam a Rádiószínháznál, nem akartam, hogy bárki is azt mondhassa, kihasználom a helyzeti előnyömet, ott köz-lök, ahol szerkesztő vagyok, elveszem más elől a kenyeret. Ahogy közeledtem a nyugdíj felé, úgy változott meg a helyzet: már senkit nem érdekelt, itt dolgozom-e még, vagy elmentem nyugdíjba. A hangjátékot én valódi, igazi irodalmi műfajnak tekintem, s úgy gondolom, hogy azt a sok mindent, amit itt megtanultam negyedszázados dramaturgi tevékenységem során, hasznosítani fogom. Hogy mennyire sikerül, azt persze nem tudom.
- Legújabb hangjátékaidban nem akarsz hencegni ezzel a biztos rádiósakusztikai fegyvertárral. Idős emberek filozofáló beszélgetéseit írod, egyszerű helyszíneken. Viszont mély emberismerettel rajzolod meg alakjaidat.
- Hát, azon a színvonalon vannak, amelyet én íróként tudok. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy ezek elég rafinált rádiós művek, nem feltűnő, hogy bennük van a rádiós tapasztalat. Ezek hangjátékok, anyagszerűek. Csak rádióban szólalhatnak meg igazán.
- Van-e kedvenced a műveid közül?
- Az ember nyilván úgy gondolja, hogy vannak jobb és vannak kevésbé jól sikerült munkái. Igazán jól sikerült munkái csak a Jóistennek vannak, az ember csak majmolja a teremtést, mi csak tökéletlen dolgokat tudunk létrehozni. És nem tudom, nem úgy van-e, hogy az ember a kevésbé sikerültet jobban szereti, mert szegény kis idétlen rászorul az apa elnézésére? De ha válogatnom kellene, eldönteni, mi az az egyetlen mű, ami megjelenjen tőlem és az összes többi nem, akkor a Stan és Pan című regényemre szavaznék.

Solténszky Tibor

RTV 1997.01.29

Régi Rádió és televízió újság számaiból szemezgetünk. 1987. szeptember 10. számában Sombor Judit beszélgetett Varaga Géza rendezővel a rádiórendező sorozatban. Aki végigolvassa a cikket az most meghallgathatja a riportban említett Mándy darabot is.

Varga Géza rendező azzal kezdi a beszélgetést, hogy ő a kezdetekről csupa banális dolgot tud csak mondani.

Az újévben a Katolikus rádió hallgatói  kérésére két korábbi műsorsorozatukat is ingyenesen elérhetővé tették webboltukban.

A Katona István püspök által készített Szentek, szentéletű emberek, valamint a Parlaky Lajos: A szív filozófiája című könyvéből felolvasott részletek most ingyenesen letölthetők. A hanganyagok ide kattintva letölthetők. 

Akiket érdekelhetnek a szentek történeti most ingyenesen meghallgathatja és le is töltheti.