Író, rádiós tapasztalattal

Bárdos Pál író, dramaturg, a Rádiószínház munkatársa betöltve hatvanadik életévét, tavaly január 1-je óta nyugdíjas. Rádiós életműve legsikeresebb darabjainak ismétlésével köszöntik szerkesztőség munkatársai a Rádiószínháznál és az Irodalmi szerkesztőségben. Legújabb műve: Ki az az Emília? A közelgő bemutató apropóján beszélgettem vele.

- Hogyan lett a makói kisfiúból szép-író?
- Erre csak akkor válaszolhatok, ha tényleg író vagyok...
Semmi nem predesztinált erre, én vagyok az első a családomban, aki egyetemet végzett. Általános iskolás koromban kiderült, hogy nem vagyok jó másból, csak humán tárgyakból. Egy ponton úgy döntöttem, hogy író szeretnék lenni, és akkor elkezdtem mindenféléket írni: háromfelvonásos színműveket például Shakespeare nyomán... Volt egy nagyon jó magyartanárom, aki komolyan vette próbálkozásaimat - úgy hívták, hogy Somfai László és ezzel elkapatott.
Azt az illúziót keltette bennem, hogy az, amit csinálok, valamiképpen érdekes. Később már nem lehetett abbahagyni.

- Valóban írtam egy rakás könyvet, és utólag mindenki úgy tesz, mintha sikeresek lettek volna.
Ezek bukott könyvek... A jobbakról is alig jelentek meg kritikák, így utólag ezt már nem tudom megállapítani.
- Az, hogy az antikváriumok polcairól nem csorognak le a Bárdos-kötetek, talán azt jelenti, hogy olvasóid, akik annak idején megvették, nem akarnak megszabadulni tőlük, szeretik őket.
- Vagy azt, hogy kis példányszámban jelentek meg.
- Huszonnégy esztendőt töltöttél a Rádiószínháznál. Nem tudathasadásos állapot az, hogy íróként kerülsz egy dramaturgiára, ahol az a dolgod, hogy más íróknak adjál tanácsot, hogyan írjanak?
- Bizony az. De egy még rosszabb állapotból jöttem ide: korábban egyetemen tanítottam, ahol joggal várták volna el azt; hogy az ember tudományos munkát is végezzen a tanítás mellett. Tanítani, tudományos munkát végezni és regényeket is írni egyszerre már nem bírtam.
Egyébként is menekülnöm kellett Szegedről, s úgy döntöttem, nem maradok az egyetemi oktatói pályán.
Ekkor találtam ki magamnak - pontosabban Karinthy Cini tanácsolta azt - hogy dramaturgi munkát keressek magamnak. Hát így kerültem ide.

- A korai Shakespeare-mimikrik már azt jelezhették, hogy eredendően vonzódtál a műfajhoz. Mi csábított végül is a színpadi írásra?
- Az ötvenes években Szegeden egy csodálatos színház volt. Akkor persze, nem tudtuk, mennyire jó, így utólag tudom csak. Nagyszerű prózai együttese és nagyszerű operaegyüttese volt. Egész kamaszkorom csodás színházi élmények között telt el. Ahogy író lettem, gondoltam, én is kipróbálom, milyen az, ha az embernek színészek játsszák el a szövegét. Írtam ’71-ben egy háromfelvonásos darabot, amelyet ’72-ben be is mutatott a Szegedi Nemzeti Színház.
Operettsiker volt, helyi méretekben: nagyszámú előadása ment, telt házakkal.
- Hogyan lett belőled hangjátékszerző?
- Még a hetvenes évek elején írtam egy hangjátékot, amelyben apám háborús halálát írtam meg. Egy recenzióban azt írták róla, hogy „sztereotantekercs”. Ezt annyira zokon vettem, hogy ezután több mint egy évtizedig nem írtam hangjátékot.

- Tehát ez volt az oka a hosszú hallgatásnak.
- Nem csak ez. Itt dolgoztam a Rádiószínháznál, nem akartam, hogy bárki is azt mondhassa, kihasználom a helyzeti előnyömet, ott köz-lök, ahol szerkesztő vagyok, elveszem más elől a kenyeret. Ahogy közeledtem a nyugdíj felé, úgy változott meg a helyzet: már senkit nem érdekelt, itt dolgozom-e még, vagy elmentem nyugdíjba. A hangjátékot én valódi, igazi irodalmi műfajnak tekintem, s úgy gondolom, hogy azt a sok mindent, amit itt megtanultam negyedszázados dramaturgi tevékenységem során, hasznosítani fogom. Hogy mennyire sikerül, azt persze nem tudom.
- Legújabb hangjátékaidban nem akarsz hencegni ezzel a biztos rádiósakusztikai fegyvertárral. Idős emberek filozofáló beszélgetéseit írod, egyszerű helyszíneken. Viszont mély emberismerettel rajzolod meg alakjaidat.
- Hát, azon a színvonalon vannak, amelyet én íróként tudok. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy ezek elég rafinált rádiós művek, nem feltűnő, hogy bennük van a rádiós tapasztalat. Ezek hangjátékok, anyagszerűek. Csak rádióban szólalhatnak meg igazán.
- Van-e kedvenced a műveid közül?
- Az ember nyilván úgy gondolja, hogy vannak jobb és vannak kevésbé jól sikerült munkái. Igazán jól sikerült munkái csak a Jóistennek vannak, az ember csak majmolja a teremtést, mi csak tökéletlen dolgokat tudunk létrehozni. És nem tudom, nem úgy van-e, hogy az ember a kevésbé sikerültet jobban szereti, mert szegény kis idétlen rászorul az apa elnézésére? De ha válogatnom kellene, eldönteni, mi az az egyetlen mű, ami megjelenjen tőlem és az összes többi nem, akkor a Stan és Pan című regényemre szavaznék.

Solténszky Tibor

RTV 1997.01.29